Az előző post kiegészítése

Szóval addig a pontig eljutottam,hogy megfejtettem valami megváltozott bennem,de a hogyan továbbra még mindig nincs belső válaszom.
Pedig rendbe kellene kapnom magamat,mert ez így nem jó,ha az ember bizonytalan önmagában,akkor bizonytalan mindenben.Ki kellene tűznöm egy célt és lépésenként megvalósítani,de hiányzik az erő.(asszem)
Müller Péter: Titkos tanítások
(részlet)

,,Ahogy egy képből a festőre, egy regényből az íróra, életünk eseményeiből vissza lehet következtetni arra, hogy ki a legerősebb bennünk, ki az a valódi Hatalom, aki a cselekmények szálait láthatatlanul szövi.
A görögök ,,daimonnak" nevezik.
Mindannyiunknak van.
Több is.
Az önismeret vagy - ami ugyanaz - az emberismeret ott kezdődik, amikor megismerjük a daimont.
Valaki panaszkodik neked. Elmondja hitét, reményét, elveit, meggyőződését, bajait, világnézetét, elmondja, mi mindenben hisz - de ha meg akarod ismerni valójában, bele kell nézned a lelkébe, mélyen a homloka mögé, a szemei mögé, sőt még a gondolatai és a kimondott szavai mögé is, és meg kell pillantanod azt a daimont, akit szolgál az ember.
És ugyanezt kell megtenned önmagaddal - csak ott sokkal nehezebb.
A másik emberre legalább van valami rálátásod, és daimonjának megközelítéséhez kapsz egy viszonylag megbízható térképet, ami nem más, mint a tényleges élettörténete. Az eseményekből, amik történnek vele - s amiket esetleg ő nem szeret és amikről panaszkodik - biztosan következtethetsz a ,,daimonjára".
Önmagunknál ez a ráismerés azért nehezebb, mert a mi daimonunk nemcsak észrevétlenül és ,,inkognitóban" írja életünk regényét, de ráadásul el is hiteti velünk, hogy mindez a külső körülmények műve. A legutolsó, amit hajlandóak vagyunk beismerni, hogy az életünk hasonlít ránk, hogy ami történik velünk, az nem véletlen, nem is balszerencse: daimonunk meséjét éljük.
Daimonunk kihasználja, hogy a tudattalanunkban lapul, mint egy mélyvízi ragadozó, amely soha a felszínre nem bukkan, s bármi történik velünk, bárhogy örvénylik is a sorsunk, mi azt a külső események hullámjátékának véljük, mert csakis azokat észleljük: nem feltételezzük, hogy az örvény a mélységből kavarog föl, hogy ott lent, mint a Loch-Ness-i tóban, egy rejtélyes lény pörög és háborogva csapkod, s ez nem egy idegen szörnyeteg, ez a mi saját daimonunk, mi szültük, mi neveltük, mi hizlaltuk s juttattuk hatalomra - s most ő kavarja a felszínt.
Nem tudunk róla.
Abban a tévhitben vagyunk, hogy életünket a külső körülmények irányítják.
Hogy mindennek mások az okai.
Vagy a véletlen.
S a mélyben ott lapul a daimon.
Herakleitosz azt mondta: ,,A sors: a daimon."