Botondka emlékére....

Nem tudom miért és nem tudom kiért,
elmentél, s itt hagytad a magányt.
Azóta is fáj, s a gondolat kisért:
Az Úristen nem volt ott talán…

Sötét kezeket, és vak tekintetet
Látok, ha behunyom szememet,
Gnóm, gonosz acél-ördög integet
… Mária s a gyermek megremeg.
A vad indulat fogja el szívemet:
Üvölt a csönd, a szív megszakad,
Az út elején, vajh ki lehet,
Ki megteheti, hogy elragad?

Nem tudom, az idő gyógyít-e vagy sem,
Nem kapok választ, pedig keresek.
Botika, kicsim, ha hallasz odafenn:
Isten óvjon, s védje lelkedet!



Sötétségbe borul a világ
egy kis lélek
újra az álom mezőn lépked.

A hosszú úton egyedül csámborog
nem siet
de lassan látja a fényt
az alagút végén.

Még egyszer visszanézne
de eltűnt minden.
Haza ért
egy másik országba
most már végre újra mosolyog.

Nem kell sírni
csupán emlékezni
a könnyek csak
önkínzó lelki eszközök.

Elkell engedni
a kis lelkét
szabadon
hadd repüljön
majd megpihenjen.